Rólam

Gaál Zoltán (születtem: Budapest, 1953. április 18.) fotóriporter

Önarckép

Magamról

Bemutatkozom

Szakfényképész, ezzel párhuzamosan művészi igényű fényképeket készítve, fotóriporterként induló, majd az évek során művésszé váló fotográfus. Dokumentarista, emberközpontú képeket készít. A hagyományos fototechnikát részesíti előnyben, bizonyos eszköztelenség, fotó látásmód központúság jellemzi képeit.

Mások rólam

Mondo magazin

Mondo magazin

Amikor a hobbid, a szakmád az életed szenvedélyévé válik [Mondo 2014/02]

2014/04/102014/12/19 Fullmoon

Egy magyar fotográfus Murakami Haruki nyomában

Interjú Gaál Zoltán fotográfussal a Murakami allúziók című fotóalbum készítőjével

Egy magyar fotográfus, az 1953-ban született Gaál Zoltán arra vállalkozott, hogy egy fotóalbumban mutassa be a jeles japán regényíró, Murakami Haruki világát. A fotográfussal a 2013-as Őszi MondoConon is találkozhattatok a Murakami előadás keretében, ahol élőben beszélgettünk 2012-ben megjelent albumáról. A vele készült életútinterjú inspirálhat Titeket is arra, hogy merjetek nagyot álmodni és tenni azért, amit imádtok. (Megjelent eredetileg a Mondo Magazin 2014 februári számában.)

Gaál Zoltán albuma, megrendelhető a fotográfustól.

Interjú részlet

Én: Mióta foglalkozol fotózással?

GZ: 16 éves korom óta fotóriporter akarok lenni. Apám újságnál dolgozott, ezért maga az újságkészítés az nagyon vonzott és úgy gondoltam ebből nekem a fotóriporterkedés az, ami menne. Ezt 16 éves koromban eldöntöttem és aztán ezen a pályán indultam el.

ÉN: Hogy indult el a fotóriporteri karriered?

GZ: Érettségi után szakmunkásképzőbe mentem, ahol a második évtől kihelyeztek gyakorlatra és akkor már újsághoz kerültem. Akkor még létezett a Pajtás újság, ami az úttörő korosztályról szólt, elsősorban magazin jelleggel. Ezt nagyon szerettem csinálni, mert országos lap volt és hetente legalább két-három napot vidéken kellett tölteni. Gyakorlatilag húszéves korom óta járom Magyarországot. El is mondhatom, hogy nagyon kevés olyan hely van, ahol nem fordultam meg.  Ami jó! Utazni jó, járni jó. Amikor pedig elvégeztem az iskolát, ott maradtam a Pajtásnál.

ÉN: Milyen volt fotóriporternek lenni a 70-es években?

GZ: Az újságírás annak idején nagyon ingoványos talaj volt a pártállamban. Túl sok embernek kellett megfelelni, és ennek a megfelelésnek a tolvajnyelve, az „ideológiai” alapja voltak a marxista, Leninista tanulmányok. Nagyon érdekes volt, hogy ezeket a tanulmányokat nem a hithű marxisták tanították nekünk, hanem a lázadók. Ezért nagyon érdekes manusokkal találkoztunk.

ÉN: Milyen iskolákban tanultad ki a fotóművészetet?

GZ: A fotóművészet ekkor még hallgatott. Elvégeztem az újságíró iskolát és utána évekig újságnál dolgoztam, ahol az a legnagyobb veszély, hogy feloldódsz. Úgy érzed, hogy fontos dolgot művelsz és tulajdonképpen a megjelent mű, legyen az fotó, vagy szöveg, valahol rád is hasonlít. Valahol az a te terméked, valahol ez neked tetszik és valahol ott a megelégedés. De ez nem igazi megelégedés, ez szakmai megelégedés, nem művészi. Boldog leszel tőle, holott csak egy cikket írtál, vagy egy képet készítettél, ami megjelent és aztán kész. Jön is rögtön a következő.

ÉN: Mikor bújt ki a fotóriporterből a művész?

GZ: Na várj, itt még sehol sincs a fotóművészet. Elmentem katonának, utána visszajöttem, ez egy kicsit fölösleges volt és utána elkezdtem a japán harcművészetek iránt érdeklődni. A jiu-jitsu, egy európai harcművészet fogott meg, ami Japánból ellesett elemeket használt, amit az európaiak kitaláltak. Itt nem volt alapfeltevés a fej lerúgás – mondjuk én nem tudom olyan magasra feltenni a lábamat. Elkezdtem ezzel foglalkozni, aztán jött az ötlet, hogy akkor el kell kezdeni japánul tanulni. Ez olyan, hogy egyszer úgy érzed, hogy valamit elértél – újságnál dolgoztam, minden álmom teljesült, – és akkor valami nagyot kéne dobni. Így jött a jiu-jitsu és jött Japán. Ekkor megismertem egy embert, akivel 25 évig szoros barátságba kerültem, ő volt Erdős György. [Megjegyzés: Erdős György Murakami Haruki regényeinek egyik legjelentősebb magyar fordítója, aki eredeti japán nyelvből ültette át magyarra Murakami 10 regényét. 2011-ben súlyos betegség után hunyt el.] Az ő sajátos módszereinek köszönhetően megtanultam japánul. Egyébként több nyelven is tanultam életemben, de egyik nyelv sem vonzott ennyire.

ÉN: 1986-88 között az Oszakai Művészeti Egyetemen tanultál fotózást. Hogy kerültél ki?

GZ: Megpályáztam egy ösztöndíjat. Nem engedtek nyelvi ösztöndíjra, hát akkor azt mondtam megyek fényképészként. Próbáljunk meg a szakmában elindulni és nem Tokiót neveztem meg, hanem Oszakát, mert nekem nagyon jól megteszi Oszaka második leghíresebb magánegyeteme is. Végül szerencsém volt, mert abban az évben csak ketten mentünk ki. Ráadásul valami külpolitikai cirkusz miatt nem engedtek Magyarországról semmilyen más témakörben ki senkit. Kint le tudtam tenni ezt a – fejben persze, – ezt a fotóriporteres újságnak megfelelős gyakorlatot. Próbáltam kialakítani egy saját formanyelvet, egy saját fényképezési stílust, ami vagy sikerült, vagy nem, de mindenesetre próbáltam korlátok közé szorítani a technikát is, hogy rám hasonlítson.

ÉN: Vannak olyan jelentős kiállítások, albumok, amikre büszke vagy?

GZ: Persze, hát tizedik könyvem [a Murakami allúziók] és a kollegáim, a fotóriporterek, pályaelhagyónak tekintenek, mert nem az újságnál való mindennapos tipródás után és mellett csinálom a könyveimet, hanem saját magam, továbbá barátaim támogatásával, illetve pályázatokból finanszírozom őket. Saját ötlet alapján, saját elképzelésem szerint készíthetem el a fényképeimet. Kedves emlékem és sikerként könyvelem el, amikor 1996-ban Európából összehívtak fotósokat Tokióba és Magyarországról engem választottak. Kivittek háromhétre Tokióba és azt csináltam, amit én akartam. Kiállították a képeimet is és a Tokiói Művészeti Múzeumban őrzik őket.

ÉN: Honnan jött a Murakami allúziók ötlete?

GZ: Az egész történet úgy alakult ki, hogy én folyamatosan olvastam Erdős tanár úr kéziratait [a Murakami-regények fordításait], de ennek ellenére Murakamit nem szerettem, de a tanár úr fordításait imádtam. Mert a fordításokban a tanár úr lelkületét, az ő általa látott és érzékeltett Japánt, az ő Japánját láttam. A tanár úr mikor nagyon beteg volt, akkor merült fel, hogy neki nincs még saját könyve. Aztán jött az az ötlet, hogy menjünk együtt Japánba, én fényképezem Tokiót, ö pedig megzenésíti. [Megjegyzés: végül a könyv nem így készült el, mivel a tanár úr sajnos meghalt.] Ekkor megváltozott az elképzelés, így lett Murakami alluziók a címe. Újjal mutogatok a japán íróra, de végül is a saját Japánomat jelenítem majd meg az albumban. Tokiót fel akartam fűzni valamire, ez egy metropolisz, ami felőröl, megöl és ehhez volt jó Murakami, mint nagyon jó kapocs. [Megjegyzés: Murakami regényei is többnyire az elidegenedésről szólnak, a hatalmas japán városokban élők lelki kiüresedéséről.]

ÉN: Amikor fotóztál milyen témákat kerestél?

GZ: Csak magamat fényképeztem. Szívesen készítenék hasonló képeket Budapestről is, de az senkit nem érdekelne. Ezekbe a képekbe nem akartam látványosságot, turisztikai dolgot belevinni. Olyan helyekre mentem el, ahova épeszű ember nem jut el, vagy nem találja meg. Olyan helyeket kerestem, ahova nehéz odatalálni, ahol magamra figyelve tudom megoldani az elképzeléseimet, meg tudom csinálni saját fényképeimet.

ÉN: Ezekből kiindulva kinek ajánlanád a könyvet?

GZ: Tulajdonképpen ezt a könyvet bárki a kezébe veheti, nem kell hozzá ismernie Murakamit. Azoknak szántam ezt az albumot, akik szeretnének egy kis vizuális élményt kapni Murakami világából. Hiszen nagyon sok leírás nincs Tokióról és ha valaki eljut oda, nem biztos, hogy ugyanazt fogja látni, amit én. Azoknak ajánlom hát az albumot, akik még nem látták Tokiót, vagy látták már, de megnéznék másképpen is. Nekik legyen egy kis átérzésük, egy kis benyomásuk arról, hogy milyen ez a Tokió és mennyire kevésbé romantikus. Ez a célom mióta Japánba járok, hogy ezt levakarjam róla, mint ahogy minket paprikásos-gulyásosnak néznek. Japánban sokkal jobb és fontosabb dolgok is vannak, minthogy a gésák szaladgálnak papucsban, kimonóban az utcán és nézik a cseresznyevirágot.

ÉN: Te mit tartasz akkor Tokióban fontosabb megörökítendő pillanatnak?

GZ: A hihetetlen mértékű elidegenedést. Azzal a mai napig nem tudtam megbékélni, hogy a szomszédomat nem ismerem kint, ha Pestre mész, akkor már nálunk is látsz ilyeneket és Tokióban harminc, ötven éve így megy ez. Az biztos, hogy nagyon „furcsa” kultúra és nem nagyon szeretek explicit kijelentéseket tenni róla, mert tényleg úgy van, hogy aki két hetet tölt Japánban, az könyvet ír róla, aki két évet, az inkább hallgat róla, mert mindenre tud ellenpéldát mondani.

ÉN: Milyen időközönként jársz ki Japánba?

GZ: Amíg tehettem és amíg jól ment, addig évenként mentem. Hát most már egyértelműen nem megy olyan jól. Legutóbb most novemberben voltam kinn, de akkor is támogatással. Ha azt mondod, hogy most menjünk, akkor egy óra múlva becsomagolok és mehetünk.

Garai Timi

Egy fotográfus útja a felkelő nap országában (Magyar Nemzet

Egy fotográfus útja a felkelő nap országában

Pion István

Gaál Zoltánnak mindössze öt nap adatott rá, hogy elkészítse Az út című albumának képeit. Bőven elég volt.

Huszonöt évet várt arra Gaál Zoltán fotográfus, hogy feladat nélkül, de ne céltalanul járja be szeretett Japánjának egy kis szeletét. Öt nap. Ennyi adatott számára, hogy Okajama és Sodosima útjai feltárják előtte azt az „utat”, amiért ment. Pedig korábban többször járt már az országban, filmes stáb tagjaként, ösztöndíjasként és idegenvezetőként is. Ezúttal tehát „az út” várta a fotográfust: ennek az eredményéről meg is bizonyosodhatunk, ha kézbe vesszük az arasznál alig keskenyebb, tenyerünkbe simuló, szürke szövetborítású fotóalbumot, amely Az út címet viseli – a kötet borítóján a címet jelentő japán írásjellel.

Mindig csodálattal tölthet el bennünket, ha olyan könyvet forgathatunk, amelynek minden részletén látszik az alkotói törődés, a belerakott munka és a szakmaiság. Ma, amikor szinte minden telefon képes a fényképezésre, egyre inkább keresni kell a valódi fotográfiai értéket. Gaál Zoltán képei azonban technikai képek, amelyek elkészültekor az embernek annyi szerepe van, hogy lehetőséget ad a gépnek, hogy az dolgozzon. Amíg az alkotó ember a mondanivalónak rendeli alá mindazt a technikai tudást, tapasztalatot, amelynek birtokában van, addig a gép csak az optimális, a képhez szükséges minimumra képes.

Gaál Zoltán Japánnal kapcsolatos tapasztalatai valóban mélyek: volt az Oszakai Művészeti Egyetem fotográfiai tanszékén kutató ösztöndíjas, japán nyelvből felsőfokú nyelvvizsgája van, japán mesterektől is tanult (Takesi Ivamija és Szeirju Inoue). Munkásságára azonban a legnagyobb hatással Gera Mihály Táncsics Mihály- és Balogh Rudolf-díjas szerkesztő, fotótörténész bírt, barátságuk nagyon szoros volt, a szakember szerkesztette a fotográfus könyveit is.

Gaál Zoltán alkotó ember: ez látszik leginkább azokon a fotográfiákon, amelyeket most saját, szerzői kiadásában nyújt a nézők elé. Rövid bevezetője tömör és egyértelmű: az a filozofikus út jelenik meg ebben az albumban, amelyhez hasonlót a később megidézett Lao-ce is bejárt – „az ezermérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődött”. Gaál szubjektivista-dokumentarista látásmódja tökéletesen megágyaz mindennek. Nem a szimbólumok szintjén beszél Japánról a fotókon keresztül, habár nem is kerüli meg őket: a bambuszerdő, az óceán hullámain tükröződő felkelő nap sugarai vagy éppen a koi ponty és a világ egyik legjobb vasútjának egymás mellé helyezett párosa, esetleg a nevető Buddha mind ismerős számunkra is, a látásmód azonban egyszerűségében egészen különleges. És mindezek felett még ott az előlünk rejtett városok élete, amelyek ilyen megjelenése egyszerre szociográfiai és művészi tanulmányúttá nemesedik.

Az út fényképei természetesen fekete-fehérek. És mi el sem tudnánk képzelni őket máshogyan.

FELEBARÁTAIM

GAÁL ZOLTÁN: FELEBARÁTAIM

Szembenézve

Gaál Zoltán fotóesszéje első megközelítésben nem hagy kérdéseket. A Felebarátaim című albumban itt és ma élő embereket örökített meg, férfiakat és nőket; van köztük idős és fiatal, megsaccolhatóan rokon és barát és könyvkiadó és ismerős maszszőr és művésztárs. Portrék, tisztességes, felvállalt, kevéssé beállított, puritán ábrázolások. Mint egy névsor, csupa egyforma betűvel. Ráadásul a nyíltság kétoldalú: szemben a kamera, mögötte a fotós személye, amire az alany egyértelmű, határozottan a lencsébe néző tekintettel válaszol. Kérdés és felelet. Ki vagy? Én vagyok. A képszövegek is kétséget kizáróan fogalmaznak: név, életkor, foglalkozás, kettős portréknál a viszonyok pontos jelölése. Mindenki mindenkivel szembenéz. Porcelánboltos, masszőr, újságos és nyugdíjas, testőr és lakatos önmagát állítja ki.

Ezen a ponton azonban fölmerül a képnézőben a gyanú. Vajon hihet-e ennek a totális nyíltságnak, azt látja-e, amit a fotós mutat? Vagyis ott tartunk, ahol a fotóesztétika alapkérdése: mennyire objektív a valóságnak a fényérzékeny papíron felfogott képe? Mit mutatnak ezek az emberek, amikor a fotóművész szakmájuk és életkoruk megjelölésével beállítja őket a két adat szerinti legjellemzőbb környezetbe?

A sorozat keletkezésének története nem ad egyértelmű választ a kérdésre. Gaál Zoltán egy Japánban bemutatandó kiállításra készített száz portrét, amelyeken keresztül Magyarország mai arca mutatkozott volna be egy jónevű japán kiállítóteremben. A tárlat végül elmaradt, az anyagból viszont szép kiállítású, keményfedeles könyv lett, s Magyarország arca így, ebben szemlélhető. Gaál dokumentarista fotós. Műtermi portréfényképészként kezdte, majd a 80-as években fotóriporter lett, hetilapoknak, igényes magazinoknak dolgozott. 1986-tól három évig Japánban élt, egy ösztöndíjnak köszönhetően, jeles mesterektől tanulta a szakmát. Elsajátította a dokumentumfotó minden műfaji és emberi szabályát, egész életvitelét ahhoz szabta. Oszakában megismerkedett a világ élvonalbeli dokumentumfotósainak életművével, megtanulta, hogy a dokumentumfotós sohasem pihen, hiszen bármelyik pillanatban szembetalálkozhat „a témával”. A szakma életformaként való megélése Gaál számára konkrét emberi példákat mutatott fel, s ő tanult ezekből. Munkáját csakis teljes átgondolással, egy jól kialakított feltételrendszer következetes betartásával végzi. Rendet teremtett a maga számára olyan műfajokban, amelyeknek nincs egyértelműen elfogadott kánonjuk; tartalom és eszköz, téma és technika között olyan fokú harmóniát valósít meg, ami példa nélküli a magyar fotográfiában. Minden munkatípushoz, szinte minden sorozathoz, témához más és más gépet, más filmet, eltérő tárgyi és alkotói eszközöket használ. Nem csupán a felvétel körülményeihez igazítja azokat, de a kép céljához, az alkotói szándékhoz is. Noha dokumentarista módon közelít témájához, a fotózás aktusának körülményeit precízen kidolgozza, kerüli a spontaneitást. Korábbi képein a mozgás és a kimerevített pillanat furcsa feszültségben él együtt, egyik sem akar úrrá lenni a másikon, miközben együtt és külön is a kép témáját szolgálják. Gaál fotóin az idő múlása szakaszos, töredezett, a ritmus lassul és elmosódik, statikus pillanatképek láncolatát érezzük minden beállításon. Ez a sokszorozódás, ez a lelassult mozgás (az eljárás mozgófilmen a kockázásnak felel meg) kiemeli a kép tartalmát a jelenből, és átlendíti egy másik idődimenzióba. Vagy egészen eltörli az időt?

A Felebarátaim portréiból (ezek mindegyike 1997-98 során készült) már teljességgel hiányzik az idő fogalma. A száz képből talán kettőn véljük felfedezni egy mozdulat nyomait, bizonytalanul hullámzó vonalak a kéz nyomán, merőben ellentmondva a kép egészéből áradó bizonyosságnak. A fotók túlnyomó többségén mozdulatlan, frontálisan lefényképezett, stabil elrendezésű tárgyak között álló vagy ülő (inkább álló) személyt látunk, legtöbbjük az egyik könyökére támaszkodik – kissé zavart, közhelyes, egyéniségre alig utaló testtartásban. A képek alatt ott szerepel az alanyok életkora, agyunkban ott zakatol a ma és a tegnap, látjuk, hogy Magyarország ma valóban kifejeződik ebben a száz emberi alakban – mégis kivonul innen az időbeliség. Nem konkrét alakokat látunk, hanem egy kép-egész apró részleteit. Az emberek, a szakmákhoz, tárgyakhoz, nevekhez kötött portréalanyok együtt inkább a németalföldi mesterek portréit idézik, mintsem egy jelen kínálatot.

Itt térünk vissza a fölvezetőben megfogalmazott gyanúnkhoz. Ezen a ponton a színes papírkép (eredetiben 30×40 cm-es fotó) szinte a klasszikus kötöttségeknek megfelelő, erőteljes szimbolikát alkalmazó tabló lesz. Nem objektív körkép, hanem a fotóművész által kijelölt feltételrendszerben koherens módon működő, önálló mű. Olyan alkotás, amelynek elemei – emberek, helyek és tárgyak – egybefüggően és érthető vizuális nyelven kommunikálva egy kor értékeit fogalmazzák meg. Névtelen tucat-emberek arca, életkörülményei, tekintete képviseli az itt és most szellemiségét. A van Eyck-féle festészetben a dús háttér, a szimbólumokként megjelenő berendezési tárgyak és háziállatok, a filozofikus értelmű tükrök, ajtók, ételek, fények alkalmazása ezeken a fotókon ugyan konkrét, önmagukat jelentő képelemek – mégis olyan intenzitással hatnak vissza a portré alanyára, hogy elveszítik helyiértéküket, és általános jelentést kapnak. A nyugdíjas nagy termetű kutyusa, a zeneakadémiai növendék természetellenesen hóna alá szorított hegedűje, a cipőtisztító archaikus vonásai, fekete ingujja és csokornyakkendője, a mindenre elszánt manager micimackós nyakkendőmintái több ikonológiai tanulmányt is megérnének. A fotós a környezet és a személy viszonyára összpontosít, ebből bontja ki a sorozat lényegét. Azáltal, hogy a beállítás centrumát vakuval fölerősíti, a képszélek kissé elsötétülnek, feloldódnak, míg az alany jelenléte kiemelődik. Háttér és előtér viszonya plasztikus, megfogalmazható, mozgalmas szellemi játékot visz a szándékoltan statikus kompozícióba. Így éri el Gaál, hogy nem a kép mozog, hanem a képolvasó gondolata. Ez a nagy japán mesterek titka: a tanítványok kérdését úgy megválaszolni, hogy finom rávezetéssel, szellemi fény segítségével maga a kérdező jusson el a megfejtéshez.

Ez az eszköztár, ez a téma iránti érzékenység, a képen belüli viszonyok tökéletes átgondolása az oka, hogy Gaál Zoltán képeit nem tudjuk szociofotóként értelmezni. Nem egy társadalom állapotát kínálják, akkor sem, ha a portréalanyok foglalkozása válik a kompozíció szervező elvévé. Teljes nevükön szerepelnek, ami a bemutatkozás gesztusára utal. Azonosítható, hitelesen és bizonyítottan létező személyek hordják ide életük kellékeivel a 20. század végi Magyarországot. Reprezentatív minta, fogalmaznának a szociológusok. Teljességre törekvő kép-egész, mondhatjuk mi. Rétegenként újat és újat feltáró, izgalmas terep, egy társadalom láthatatlan arcának napvilágra kerülése.

Götz Eszter

Életrajz

Selfi Gaál Zoltán
Szakmai múltam

Gaál Zoltán (Budapest, 1953. április 18. – ) magyar fotóriporter

A magyar fotográfia középkorosztályához tartozó szakfényképész, ezzel párhuzamosan művészi igényű fényképeket készítve, fotóriporterként induló, majd az évek során művésszé váló fotográfus. Dokumentarista, emberközpontú képeket készít. A hagyományos fototechnikát részesíti előnyben, bizonyos eszköztelenség, fotó látásmód központúság jellemzi képeit. Budapesten született, szülei Gaál Ferenc újságíró és Pintér Edit közgazdász.

Tanulmányai:

  • Középfokú iskoláját Sátoraljaújhelyen, fényképész tanulmányait a MüM.5. sz. Fényképész Szakmunkásképző Iskolában végezte 1972 és 1974 között
  • 1979. -ban elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskola Fotóriporteri Szakát, tanárai Szalay Zoltán, Féner Tamás,
  • 1976–1983 között pedig a MLEE Esztétika Szakosítóját. 
  • 1986 és 1988 között az Oszakai Művészeti Egyetem Fotográfiai Tanszékén volt kutató ösztöndíjas.
  • Ezt követően tette le japán nyelvből felsőfokú nyelvvizsgáját.
  • Kitűnő japán mesterektől tanult, Iwamiya Takeshi és Inoue Seiryu, a fotográfiai hagyomány tisztelet éjellemzi műveit.
  • Munkásságáranagy hatással bírt szoros barátsága Gera Mihállyal, mesterével, könyvei szerkesztőjével.

Munkahelyei sorban

  • az Ifjúsági Lapkiadó, Pajtás szerkesztőség 1972–től,
  • a Mai Magazin 1983-tól,
  • a Magyar Ifjúság 1988–1990 között.
  • 1988 és 2000 között az Ifjúsági Magazin, az Erato és a Képvilág külső munkatársa volt. 
  • 1992-től a Képes 7-nél dolgozott, m
  • ajd1994-ben szabadúszó fotográfus lett. 
  • 1997-től 2008-ig a Bálint György Újságíró Akadémia tanára volt.
  • 2014-2015 Fotószak vezető tanára ugyanott.

Tagságai

  • MÚOSZ, 1980
  • Fiatal Fotóriporterek Stúdiója, vezetője 1980-84
  • Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, meghívott 1981-83
  • Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1996
  • Magyar Fotóriporterek Kamarája alapító tag, 1994
  • Kiállítások, egyéni
  • „Kamagaszaki”, Oszakai Művészeti Egyetem, 1988.
  • „Napló-1997,” Mai Manó Ház, 1998.
  • „Kocsma jelenetek”, Gyergyóalfalu, 2000.
  • „Gendzsi herceg nyomában”, Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum,2015
  • „Az Út” Mai Manó 2016. „ Abgang” könyvbemutató Kecskemét, Mai Manó Ház budapest 2019

Kiállítások, csoportos

  • „Tokyo Today”, Koppenhága, 1996, Tokiói 1997, Tesszaloniki, 1998,
  • „Friss szemmel”, Pesti Vigadó.1997.
  • „Gyökér”, Mai Manó Ház 2000.
  • „Dunaszekcső”, 2001, Vista kávéház,
  • “Origó Galéria” Budapest
  • „Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep Fotótagozat”, 
  • Aranybika Galéria, Debrecen, 2006, 2007, 2008, 2009
  • „Az én fotógalériám, GM: emlékére”, Mai Manó Ház, 2015,
  • „Szebeni Műhely Fotóművészeti Alkotótelep” kiállítása, Szeged 2016.
  • Tapolca 2016. Szabó Ervin Könyvtár Budapest 2017. Egerszalók 4, 2018.
  • „NKA 25 éves ”kiállítás Kaposvár,2018. Kolta Galéria 2018.

Főbb művek

  • Itt vagyunk, (fotóalbum) Magyar Fotóművészek Szövetsége kiadványa, 1991
  • Napló, Esszé sorozat, (fotóalbum) Interart Kiadó, NKA támogatás, 1997
  • Fényképtár 6., (fotóalbum) Interart Kiadó, NKA támogatás, 1998
  • Felebarátiam, (fotóalbum) Folpress Kiadó, NKA támogatás, 2000
  • Közterek, (fotóalbum) Csak képek sorozatban, Városháza Kiadó, 2002
  • Egy év 50 kép, (fotóalbum) Folpress Kiadó, NKA támogatás, 2008
  • Mi van odafönt? (fotóalbum) Az én Budapestem sorozatban, Városháza Kiadó, 2008
  • Metal,wood & gypsum, Nagy György Kálmán szobrairól, Szépkilátás Egyesület 2009
  • Játszó Terek (fotóalbum) Folpress kiadó 2010.
  • Írók, költők utcái Budapesten (fotóalbum szöveg Gera Mihály) 2010. Folpress Kiadó
  • Murakami allúziók (fotóalbum szöveg Vihar Judit) 2013. Folpress Kiadó
  • Az Út (fotóalbum) magánkiadás 2016.
  • Abgang (fotóalbum) magánkiadás 2019.
  • Műveit a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Tokió Városi Fotóművészeti Múzeum és a Budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi.

Források

  • Fotóművészet 92/2 interjú
  • Művészeti Böngésző, Fotóművészet, 2002
  • Balkon/2003 Montázs fotóalbumokról /Palotás János/
  • Fotómozaik 2003. április “Jó képet kell csinálni…” interjú /Súlyok László/
  • Biográf, Ki Kicsoda 2004
  • Markovics Ferenc : Fények és tények (fotóművészeti bibliográfia) 2008
  • Mikor felforr víz” előszó (Budapest Háztetők) (Gera Mihály) 2008
  • Art Magazin 2008/4
  • Az íjász paradigma, Mi a fénykép? Összegyűjtött írások Gera Mihály 2009
  • Inverz, „Gendzsi herceg nyomában” kiállítás katalógus Kincses Károly 2015.